Roman Polanski nem csak a botrányaival került ismét központba, hanem egy új filmet is adott a nagyvilágnak, méghozzá a Szellemírót, Robert Harris, Ghost című bestseller regényéből átdolgozva.

A történet, ahogy a címe is mutatja egy szellemíróról, szól, vagyis egyről azon személyek közül, akik névtelenül segítenek helyrepofozni és megírni egy híres személy memoárját, magyarul emlékiratait.

A filmben Ewan McGregornak jut ez a szerep és bevallom őszintén, szerintem nem volt valami jó választás. A skót színész egy britet alakít, aki managere unszolására és frappáns válaszainak köszönhetően megkapja és elvállalja Adam Lang ex brit miniszterelnök memoárjának megírását. Persze ha előkerül a politika, máris minden bűzleni kezd, semmi sem az, aminek látszik.

Kiderül közben, hogy az előző szellemíró gyanús körülmények között távozott az élők sorából, továbbá a visszavonult miniszterelnök háborús bűnök vádjával kell, szembenézzen, amit a tüntető tömegen kívül egy fanatikusnak látszó öregember nyomatékosít. Itt már ki lehet számítani, hogy valami nem stimmel vele, lesz még dolga nézőnek ezzel a személlyel.

Ilyen körülmények között folyik a munka, azaz folyna, ha a szellemírónak nem lenne egy olyan indíttatása, hogy kiszagolja, ami büdös az egészben. Egyik pillanatról a másikra oknyomozói újságíró bőrbe bújik, és saját szakállára elindul a hátrahagyott nyomokon, hogy felgöngyölítse az összeesküvést. Itt azonban elég satnyán van kivitelezve ez az cselekményszál, ugyanis, Ewan McGregor névtelen karaktere nem tűnik elég motiváltnak, hanem inkább kifejezéstelennek, mindenbe belefásultnak. A nála megjelenített angol hidegvér üres tekintetbe és semmitmondó kifejezésekbe megy át. Bevallom, nekem még mindig asszociálódik egy olyan kép róla, egy jóbarátom kifejezésével élve, hogy kilóg a lézerkard a zsebéből, továbbá a Trainspottingos alkotása sem feledendő. Tévedés ne essék, nem leoltani akarom McGregort, csupán azt szeretném kiemelni, hogy legújabb filmjében elég halványan szerepel, bár ez inkább a rendező hibájának tudható be.

A film nem hagy ki olyan kliséket sem, mint például „amikor kifizeted a taxit, ne nézz a pénztárcádba, csak vegyél ki egy bankót találomra és add át. Ez mindig megfelelő összeg lesz” (ez más fizetési formára is alkalmazható, ha nem hitelkártyával fizet az illető), továbbá „a TV-híradó mindig tartalmaz egy olyan riportot, amely téged abban a pillanatban személyesen érint”. Ez utóbbi itt úgy jelenik meg, hogy a TV híradóban csak olyan riportot, hírt látsz, ami téged érint. Szerencsére nem volt itt a különleges L alakú takaró, ami a nőnek a nyakáig ér, a férfinak pedig derékig. A kellékest úgy utasították, hogy az összefekvő párosnak rendes takarót adjon.

Még van egy klisé, amit a lista nem tartalmaz, ez pedig a férjéből kiábrándult fiatalnak látszó és csinos hölgyemény, aki az első adandó alkalommal összefekszik urának beosztottjával, hogy vigasztalást találjon, hogy reggel felkelve egy jót veszekedjen vele. (jelen esetben ex first lady + ghost) Ezzel még nem lőttem le sok mindent. J Azért el kell ismerni, hogy az An Education-ban tanárnőt alakító brit színésznő Olivia Williams elég jól néz ki.

Klisék ide vagy oda, nem valami nagy durranás az egész. Pierce Brosnan is feltűnik néha, a történet is zötyög a maga módján, bár az üres párbeszédeknél lekoppanhat a nem túl kipihent néző szeme.

Én azt mondom, hogy a Berlinale fesztiválon legjobb rendezést elnyerő film, (amin Polanski nem vehetett részt liliomtiprási vádjai miatt) nem durrant nagyot. Jó hogy összeesküvős politikai thriller, de az autós követést beleértve, a sejtelmes sötétségen és az adott bűnügyön kívül nem sok emlékezetes jelenet van benne. Polanski jobbat is tud, bár nem ezt mutatja a tény, hogy sokan el vannak ájulva a filmtől. Én nem ezek közé tartozom.

Magyar feliratos előzetesért katt ide:

Tamás Attila “Spodzy” -- vesszo.ro