Az elmúlt hetek kiesése annak tudható be, hogy a szomszédos Tápiába tettem látogatást szakmai körút és paraszttartási konferencia céljából. Vengéglátóm Blasius herceg volt, a cingár táp vezér, akivel igencsak osztozik látásmódunk a parasztidomtást illetően.
Blasius Kollégám kutatásai a jelentős előrehaladást képviselnek a doméniumban. Ami a jobbágyság táplálékbevitelét illeti, Blasius a szárnyas jószág etetési módjára építette parasztjainak élelmezését: a nálam jól bevált döghús-burgonya kombinációt gabonával meg rozzsal helyettesíti.
És valóban, az ő parasztjainak szervezete sokkal tisztábbnak bizonyult az én májfoltos parasztjaimmal ellentétben. Sétáink során számos parasztja fogsorának megtekintésével támasztotta alá elméletét. Úgy vélte, hogy a táplálás odafigyelésévél elérhetjük, hogy sokkal később rohadjon ki a koszos paraszt fogsora, mely az idősödő parasztoknak további 4-5 év őszinte mukára nyújt lehetőséget. Blasius kollégám kutatásait nem maga végzi.
A jobbágyság köréből már gyermekkorban kiválasztott eszesebbnek tűnő parasztcsemetéket kitaníttatván tanult paraszti kört alapított, akik társaikon kísérletezik ki a tökéletes paraszt megformálásának rejtéjeit. Kollégám ugyanakkor meglepő módon nem az általam alkalamazott példaértékű erőszakot és csonkításokat lépteti érvénybe, hanem épp ellenkezőleg: közvetlenebb kontaktusba lép parasztjaival, és a feminin-énjét használva lelki síkon buzdítja őket a haszonhozásra.
Módszerét szörnyen elleneztem mikor annak gyakorlatba ültetésekor öt lábnyi távolságra közeledett hozzám barátom egyik csúnya parasztja, akinek a csupa jelenlététől majd elhánytam magam. Megjegyzést tettem hát a cingár Blasiusnak, majd ezt követően megkérdeztem, hogy hogyan nevezte el eme undorítóan humánus módszerét: ő erre azt válaszolta, hogy szeretet és bizalom. Eszembe véstem hát az újonnan tanult igencsak zavaros kifejezéseket. (Kedves olvasó utódom! Amennyiben azt mernéd feltételezni, hogy a történetem végére megtanulok szeretni, akkor azonnal hagyd abba dicső epikám olvasását, mert minden bizonnyal egy buta paraszt vagy, aki nem méltó a betűk összeolvasásának élményére.)
Blasius barátom módszere ugyan fölöttébb szánalmasnak tűnt, de hogy hogynem a parasztjai használható végtagjai úgy röpködtek, hogy aki érzelmeket táplál efféle undorító lények iránt, annak bizonyára megtelt volna könnyel a szeme. Minket azonban nem fenyegetett ez a veszély.
A táp vezér működni látszó parasztbaráti módszereinek azonban hátulütője is volt: a jobbágyság dolgozott ugyan, de egyfolytában nyávogó hangon fosta a szót és a véleményét hangoztatta. Felhívtam hát táp vezér kollégám figyelmét, hogy módszere már-már átlép a jóság irányába, és ennek tudható be, hogy kifejlődött parasztjaiban a véleménnyilvánítási készség. Barátom elfogadta kritikámat, és tüstént betiltotta a birodalmán belül a „szerintem”-el kezdődő mondatok használatát.
Sétánk során még elvitáztunk arról, hogy a gyengélkedő parasztokat érdemes-e kikúrálni vagy egyszerűen agyon kell üttetni őket egy társukkal. Én csupán az utóbbi módszer mellett érveltem. Blasius – noha mindekettőt alkalmazza – jómaga is az utóbbinak volt a kedvelője. Meg is mutatott birtokán egy undórítóan bűzlő telepet ahova agyonütött parasztjainak bomlófélben levő tetemeit gyűjtötte. Saját bevallása szerint azt remélte hogy idővel kőolajat fog majd találni egyszer azon a helyen – mondotta viccesen, azonban komolyra fogva a szót, ama hely igencsak kiváló termőfölddé válhat az eljövendőben. Későbbi beszélgetéseink során fény derült még a tetemek eltávolításának egyéb módszereire is. Példának okáért, a haldokló paraszt húsából a legyilkolás árán igencsak ízletes csontleves főzhető. Erre az igencsak nagy jelentősséggel bíró problémára egy külön írásban szándékszom kitérni a közeljövőben.
Mikor a nap vége felé járt már, meglehetősen elegem volt Blasius barátom parasztpártoló politikájából, ezért kérlelni keztem őt, hogy meggyilkolhassak néhány parasztot, mert féltem, hogy különben nyugtalanul fogok hálni éjjel. Ugyanis mindig rémálmok gyötörnek, ha egy napot véletlenül nem az elveim szerint élnék meg.
A cingár vezér eleget tett kívánságomnak, és vacsoravétel előtt kilenc paraszt legyilkolását terveztük be. A földrajzi körülmények ugyan nem voltak adottak, hogy a Ricardo herceg vadászatának mintájára élhessünk vissza származásunkkal, azonban egy igencsak izgalmas íjászati demonstrációt eszeltünk ki.
Hozattunk kilenc fürge parasztot, bekerítettük őket egy hektáryi földre. Blasius íjai bíborszínű jelzést viseltek, a enyémek égszínkékkel voltak megjelölve. Húsz parasztban fogadást kötöttünk, hogy ki íjaz le több futót a kilencből. A játszmát ugyan 4-5 arányban elvesztettem, de hát ki a francot érdekel húsz tetves paraszt élete. S különben is, is a bolhásabbakból küldöm majd neki mind a húszat. Habár amilyen időket élünk, meglehetősen nehéz dolgom lenne, ha bolha nélküli parasztot akarnék küldeni…
A parasztok játékos lemészárolása után elégedetten ültünk asztalhoz. A vacsorát követően másnap hajnal hasadtakor hazarendeltek birodalmi teendőim, ugyanis információkat kaptam, miszerint valamelyik ótvar tanyámon elfajult a helyzet. De úgy néz ki, hogy ha nem csonkítok meg egy parasztot heti rendszerességgel a többiek szeme láttára, akkor a feje tetejére áll a birtok. És a buta parasztok még engem tartanak a kegyetlen úrnak (jelzem, megint: a vélemény), mert nem értik, hogy számomra a csonkítás sokkal nagyobb fájdalommal jár, mint annak, akit a testrészétől éppen megszabadítottak.
